Ami boldogság, az nehézség is

  • Madarász János blogja
  • 2018.11.04
  • 19:42
Madarász János vezetőedző blogjában összegezte az NB I-es veszprémi futsalcsapat előző mérkőzéseinek tapasztalatait.

Ott fejeztem be az előző írásomat, hogy visszatértünk a válogatottal a Visegrádi négyek tornájáról és ezután meg kellett mérkőznünk a Dunaújvárossal. Ez az ütközet még akkor is nehéz lett volna, ha a játékosaimmal egész héten együtt készülünk. Úgy meg pláne, hogy csak egy videózást és egy gyakorlati edzést tudtam tartani a társaságnak a mérkőzés előtt, hiszen hat játékosunk nagyon komoly terhelést kapott fizikálisan is és mentálisan is a válogatott tornáján. Persze aki most úgy véli, hogy ezt panaszként vagy kifogásként írom, az nem jól gondolja, csak tényként említem meg.

Tisztában voltunk azzal, hogy nagyon kemény mérkőzés vár ránk. Viszont arra nem számítottam, amit az első félidőben tapasztaltam. Nem elég, hogy egy jó ellenfél ellen kellett megküzdenünk, még saját magunkat sem segítettük azzal, hogy nem csapatként működtünk. Borzasztó frusztráltak voltak a játékosok az első félidőben. Folyamatosan egymással voltak elfoglalva, egyfolytában a másik hibáját figyelték, s elfelejtették azt, hogy mi a dolguk. Egyénileg és csapatként is kudarcot vallottunk az első félidőben. Ellenfelünkről meg pont az ellenkezője volt elmondható: folyamatos koncentráció és biztatás. A Dunaferr nem is kegyelemezett nekünk, hiszen nagyon komoly előnyre tett szert. 4-0, nem ide.

A második félidő elején még egyszer megterhelték a kapunkat és ezután hozzányúltam az ilyenkor megszokott öt a négy elleni játékhoz. Ekkor már nagy nyomást helyeztünk a dunaújvárosiakra, akik nem nagyon találták a játékunk ellenszerét, de a győzelmük nem forgott veszélyben. Sikerült ugyan felkapaszkodnunk 5-3-ra, de összességében ez egy nagyon keserves mérkőzés volt. Viszont nagyon tanulságos is. Ezek után a srácokkal beszélgettünk is egy nagyot, mert választ akartam kapni egy-két dologra.

Ezután jött a Szigetszentmiklós elleni ütközet, amely papíron mindenképpen három pontot ígért. Nem is akartunk csalódást okozni szurkolóinknak. Bár itt is egy felejthető első félidőt produkáltunk. Lassan és nagyon pontatlanul játszottunk, illetve ellenfelünk agresszív letámadással nehezítette meg a dolgunkat. A második felvonás elején még egy peches találat után már kettővel elmentek a vendégek, de utána gyökeresen megváltozott a játék képe. Rengeteg szép akciót vittünk véghez, nagyon gyorsan megszereztük a vezetést, utána pedig már minden gát átszakadt a srácokban, akik ekkor már közönségszórakoztató játékot produkáltak. A vége magabiztos 10-4 lett.

Ugyanazon a héten várt ránk a tavalyi bajnoki döntős Berettyóújfalu. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy ez is a rangadó kategóriába sorolható. A játékosaimmal úgy készültünk egész héten, hogy itt nem adhatunk egy félidőnyi előnyt az ellenfélnek, mert úgy fogunk járni, mint Dunaújvárosban. Nos, a játékunk teljesen más volt egyénileg is csapatként is. Itt nagyon elégedetten álltam a pad mellett, mert láttam, hogy a játékosok mindent megtesznek annak érdekében, hogy sikeresek legyenek. Jól zárt a védelmünk és az ellentámadásaink is hordoztak veszélyt magukban. A szünetre úgy mehettünk, hogy sikerült előnyt szereznünk.

Aztán jött a második félidő eleje, ami gyakorlatilag megpecsételte a sorsunkat. Talán öt perc telt el és már ugyanennyi szabálytalanság állt a nevünk mellett. Innentől kezdve folyamatosan fenyegetett minket a tízméteres réme. Ekkor nagy nyomás alá kerültünk, hiszen minden lépésünkre figyelni kellett. Ettől függetlenül a srácok nagyon jól állták a sarat. Csúsztak-másztak egymásért. Aztán a 37. percben Amilcar egyéni teljesítménye révén a kapunkba talált. Azonnal átálltunk a szokásos öt a négy elleni formációra, de sajnos most nem jártunk sikerrel. Ettől függetlenül elképesztően elégedett voltam a látottakkal és nagyon megdicsértem a fiúk teljesítményét. Vereséget szenvedni sosem jó érzés, de ha már valaki legyőz, az mindig ilyen nehézségek árán múljon felül minket.

Rá egy hétre a BME gárdáját fogadtuk, amely együttes a mérkőzésünk előtt szerezte meg első pontjait. Tehát ha valaki ránézett a tabellára, egy kézlegyintéssel elintézhette a dolgot mondván, hogy ez sima lesz. Nem lett az. Az egész összecsapás folyamán nagyon enerváltan, s rossz felfogásban játszottunk. Gyermeteg hibákat vétettünk mind támadásban, mind védekezésben. Számomra egy kínszenvedés volt az egész ütközet. Nézői szempontból biztos nem volt rossz, hiszen legalább izgalmas volt, de szakmailag rémálom. Nagy nehezen sikerült itthon tartanunk a három pontot, de semmi másnak nem tudtam örülni ezen kívül. Sokszor nagyon érdekes dolgokat tud produkálni a sport. Berettyón vereséget szenvedtünk és elégedett voltam, utána viszont egy győzelem után majdnem felrobbantam. Itt feltehetném magamnak a kérdést: melyik a jobb, rossz játékkal nyerni vagy jó játékkal vereséget szenvedni!? Én, ha lehet, azt választanám, hogy mindig jó játékkal nyerni, s ha időnként jó játékkal kikapunk, azt kibírom.

Ezek után elmentünk a válogatottal egy tornára, ahol Bosznia-Hercegovina, Görögország, Szlovénia, és Kuvaittal mérhettük össze a tudásunkat. Jelentem: jól sikerült, mert mindenkit sikerült legyőznünk.

Továbbra is hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!

Madarász „Madi” János