A reflektorfény árnyékában

  • egyéb
  • 2019.04.23
  • 20:00
Csak sejtem, hogy akiknek vannak szponzoraik, talán nyugodtabb szívvel versenyezhetnek, mint én, hiszen nem kell a saját megélhetésüket kockáztatniuk. Arról viszont sejtésem sincs, hogy ha kisebb nyomás helyeződne a lelkemre, akkor mennyivel tudnék jobban teljesíteni, mint most – elmélkedett a királynék városának profi biliárdosa, az európai ranglista 19. helyezettje, Szolnoki Olivér.

Wass Albert, a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja – a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást sem venne róla, miközben mások a legnagyobb „múltőrzők” között emlegetik –, ha száz éve még nem is, de fél évszázada már leírta, hogy érdek bizony annyi van, ahány ember a földön. Igazság viszont csak egy! És az igazság az, hogy azoknak, akik a reflektorfényben járnak, bizony tudniuk kell beszámolniuk a nehézségeikről is.

A sors azonban néha bizony dönthet úgy, hogy összekuszálja a szálakat, s a kiérdemelt fény helyett árnyékba sodor egy fiatal tehetséget. Jogosan vetődik fel a kérdés: miért, s vajon milyen árnyékba? Mit tegyen a reménység, akit a nemzetközi mezőnyben is a legnagyobbak közt emlegetnek, de szeretett sportágáráról a honiak sokszor tudomást sem vesznek?

– A világversenyekre általában úgy szoktam utazni, hogy összeállok valakivel a nemzetközi mezőnyből: tudunk közösen szobát bérelni, s így máris olcsóbb a szállás mindkettőnknek. A szövetség megteszi értünk, amit tehet, de sajnos az állami támogatásunk kevéske, nálunk inkább az önerőn van a hangsúly. Mindenesetre egy szponzor biztosan nagy segítség lenne… Megszoktam őket keresni, de általában válaszra sem méltatnak, jobb esetben azért annyit írnak: köszi, de nem! – mesélt az ünnepek végeztével a vehirsport.hu-nak a huszonegy esztendős profi biliárdjátékos, Szolnoki Olivér.

Akiről korántsem túlzás azt állítani, hogy talán ő királynék városának legcsendesebben, de annál eredményesebben tevékenykedő reménysége. Olivér ugyanis nemhogy profi, hazánk egyik legjobbja biliárdban: 2016 óta egészen napjainkig megállás nélkül vezette a felnőtt magyar ranglistát, amely éléről nemrégiben csak azért csúszott le, mert inkább nemzetközi versenyen indult a honi helyett. S mielőtt még ellentmondásba keverednénk, nem a közkedvelt „pityókás” kocsmai változatról beszélünk, hanem a komoly állóképességet igénylő, világszerte elismert sportágról.

– A barátaim hála Istennek elfogadták, hogy nekem „ő” az első az életemben. Érdekes szituációk természetesen akadtak, volt, hogy elkezdtünk játszani és nekik teljesen más elképzelésük volt a szabályokról, mint nekem: itt is látszik, hogy a kocsmai szabályokkal más a történet. Ilyen pillanatok viszont csak ritkán fordultak elő, ugyanis ahogy 16.00 órakor hazaértem az iskolából, már azonnal rohantam is estébe nyúlóan gyakorolni – emlékezett vissza Olivér, akinek alázata nélkül nem is sikerülhetett volna kitaposnia az utat, s az eredményeket maga előtt.

Ugyanis tízesztendős pici gyermek volt még, amikor is megismerkedett szeretett szenvedélyével. Fél évvel később már amatőr felnőtt versenyeken izzasztotta a „rutinos rókákat”, mindamellett, hogy már tizenhárom évesen bekerült az U17-es korosztályos válogatottba. Valamint tizenkét felnőtt országos bajnokságot, illetve ifjúsági kategóriában (U17, U19) három Európa-bajnoki bronz- és két ezüstérmet szerzett. Nem megfeledkezve arról sem, hogy 2018-ban már a felnőtt világbajnokságon – tíz év után első magyarként – is képviselhette hazánkat.

Mint hangsúlyoztuk is, mindezt önerőből sikerült véghezvinnie, ugyanis a szponzorok inkább más, közkedveltebb sportágak felé érdeklődnek. – Csak sejtem, hogy akiknek vannak szponzoraik, talán nyugodtabb szívvel versenyezhetnek, mint én, hiszen nem kell a saját megélhetésüket kockáztatniuk. Arról viszont sejtésem sincs, hogy ha kisebb nyomás helyeződne a lelkemre, akkor mennyivel tudnék jobban teljesíteni, mint most – elmélkedett az európai ranglista 19. helyezettje. S vetődik fel jogosan a kérdés, ha eme feltételek mellett ilyen eredményei születtek, egy támogató mellett mire lehetne képes még?

S ahogy felbukkant a támogató szó, úgy került elő a „záróakkord” is: megyeszékhelyünk kiválósága búcsúzásképp testvérét, szüleit, nagyszüleit emelte ki, akik még ha sokszor féltették is az úton, hinni mindig hittek benne, s a mai napig megállás nélkül támogatják.