Páli Viktor: olimpikonokat akarok nevelni!

  • atlétika
  • 2019.02.26
  • 07:30
  • vportre.hu
Elengedhetjük? Gondolok itt a magázódó viszonyra, véletlenül sem Páli Viktorra. Ugyanis szeretném az én szemszögemből bemutatni a „bestiát”, akinek pillecukorból van a szíve. A sportolót, aki sohasem a pénzt kereste. A barátot, akire mindig számíthattál, s az edzőt, kinek szemébe fényt ragyoghattál. Add hát a kezed olvasó, tarts velem egy táncra.

„A játékod oly keveset számít a világnak, de semmi sem ér többet, mint mikor mások biztonságban érzik magukat melletted. Úgy kell ragyognunk, mint a gyerekeknek és nem csak keveseknek, de mindnek, és ha hagyjuk ragyogni ezt a fényt, tudattalanul másoknak is megadjuk a jogot ugyanerre” – részlet a Carter edző című amerikai életrajzi drámából.

– Egy bohókás fiatalnak sokkal inkább vonzóbb sportág a futball, mintsem az atlétika. Mesélnél ez eredetedről, hogy lettél szerelmese egy öntöttvas súlygolyónak?

– Mint minden gyermek, én is focista szerettem volna lenni, egészen hatodik osztályos koromig. A súlylökés valójában egy testnevelésóra keretein belül csöppent az életembe, s ahogy az lenni szokott, az osztály „erősembereként” előre álltam a sorban. A legnagyobb meglepetésemre azonban ugyanakkorát löktem, mint a társaim. Persze később kiderült, hogy az én golyóm egy kilóval nehezebb volt, mint a többieké. Az első emlékem a sikerről egy veszprémi Köztársaság Kupához fűződik. Minden pillanatára emlékszem: az első versenyem volt, 14 esztendős voltam, és 11,42 métert löktem. 1 métert verve a mezőnyre nyertem. Isten nyugtassa, Szabó Ernő bácsi akkor szólt, hogy „gyerek, kéne jönni edzésre”! A bátyám akkoriban már kalapácsvető volt Ernő bácsinál, igazából hogy odakerülhettem, az maga volt a megtiszteltetés. Így kezdődött hát a történetem, 2001 szeptemberében.

– Szentkirályszabadján éltél, Veszprémben tanultál. Hogy jutott időd az edzésekre?

– Az ember arra szán időt, amire csak akar. Tény és való, hogy két évig gürcöltem a Séf „sütiüzemében”, cukrásznak tanultam, imádtam minden percét. A kettő mindig is ütközött, de meg kellett oldanom, mivel nemzetközi szintű sportoló akartam lenni. Beszéltem a vezetőkkel, hogy legyenek kedvesek, és valósítsanak meg egy olyan időpontot, amikor én is részt tudok venni az edzésen. 18-19 éves voltam, amikor 2005-ben készültünk a korosztályos Euróba-bajnokságra, de ott volt cukrászgyakorlatom, s miegymás. Addigra azonban már kaptam kulcsot mindenhez, ezért ha délelőtt kellett dolgoznom, délután edzettem, ha délután dolgoztam, akkor pedig délelőtt edzettem. S ha kellett, akkor teljesen egyedül.

– Mit gondolsz, a jól ismert „magyar mentalitás” rád jellemző volt?

– Kifogásaim csak akkor voltak, amikor kerestek a haverok. Ugyanis megmondtam nekik szemtől szembe, hogy edzésre kell mennem. Természetesen mindig töltöttem velük suli után egy kis időt, de 14.30-kor búcsúznom kellett, mert 15 órakor már várt rám a fejlődés.

– Magasságodból adódóan jócskán hátrányban voltál a többiekhez képest. Ez plusz motivációt adott neked? Hogyan tudtad a saját javadra fordítani a „gyengeséged”?

– Hála „neki”, megtanultam, hogy aki kicsi, annak kétszer annyit kell edzenie, ha sikeres akar lenni. Az országos bajnokságokon általában 190-200 cm magas ellenfelekkel néztem farkasszemet, ugyanis egy ideális súlylökő ott kezdődik. 170 centisen viszont én tudtam valamit, amit ők nem: gyors voltam. Sosem fogtam fel hátrányként. Úgy voltam vele, ha ezt kaptam Istentől, akkor ebből kell kihoznom a maximumot. S a hitemnek hála, a végére felnőtt súlylökő magyar bajnok lettem, ami ez idáig még senki másnak nem sikerült Veszprém megyében. Egyszerűen imádok súlyt lökni. Olyan, mint egy tánc, csodálatos.

– Említetted, hogy nemzetközi szintű sportoló szerettél volna lenni. Sikereket ilyen magas szinten is sikerült elérned?

– Isten akaratából tudhatom, hogy mit is jelent átélni, ha viselheted a címeres ruházatot: voltam korosztályos, illetve felnőtt válogatott is. Emellett 2005-ben szerepelhettem a junior Európa-bajnokságon, egy évvel később pedig dobókörbe állhattam a junior világbajnokságon is, Kínában. Az nagyon menő volt, több mint tíz napot töltöttünk ott. Az egyik legviccesebb élményem is ott szereztem, amikor kiszálltunk a repülőgépből. Jött ugye velem az edzőm is, Tibi, máig emlékszem, ahogy a leszállás után hozzánk szólt: „srácok, hihetetlen meleg van itt, elromolhatott a légkondi”? Aztán amikor odaértünk az ajtóhoz, az pedig kinyílt, rájöttünk, hogy nem. Bent működött a légkondicionáló! Odakint meg olyan meleg volt, hogy gyakorlatilag forrásponton volt a víz. A legkedvesebb nemzetközi emlékem mégis 2007-hez, és Debrecenhez húz, ugyanis akkor, ott rendezték meg az utánpótlás Eb-t. Akkor sikerült elérnem életem legjobb helyezését Európában: 17,78 méterrel a 11. helyen végeztem, dacára a hasmenésnek, ami az idegtől iszonyatosan gyötört.

– Edzősködés vagy inkább útmutatás? Emlékszel rá, hogy ez a fejezet mikor, s hogy kezdődött?

– Kéz a kézben járnak. Foglalkoztam már egészen fiatalon, 16 évesen is nálam fiatalabbakkal. Magyaráztam nekik, hogy is kellene diszkoszt vetniük. Holott még én sem értettem hozzá igazán. Pár évvel később már Zentai Tibor volt az edzőnk, ha nem ért rá valamire, általában engem ért a megtiszteltetés, hogy helyettesíthettem. 2009-ben végeztem a középiskolával, Tibi rögtön meg is említette, hogy időm már engedi, lehet, hogy komolyabban is foglalkoznom kéne az „útmutatással”. Erre fel, az egyik akkori sporttársammal, Lévai Dórával elkezdtük közösen ezt a tanfolyamot. Miután pedig sikeres vizsgát tettem, meg is kezdtem az első toborzó körutam az iskolákba, s büszkén állíthatom: össze is jött egyetlen szem gyermek, aki aztán elhozta magával az egyik cimboráját is, így lettek ketten.

– Azóta már jó pár év eltelt. Hogy látod, alá-fölé rendeltség, vagy a jó értelemben vett mellérendeltség vezet sikerre?

– Mindig is igyekeztem rá, hogy mindenki megkaphassa azt, amiért ott van. De ami fontos, hogy ha én megadom a tiszteletet, akkor el is várom utána. Igyekszem az edző-sportoló viszony megtartására, hogy egyikük se érezhesse úgy, hogy a másik gyermek egy picivel is többet kap. Erre nagyon vigyázok. Viszont, ha valakinek a csoportomon belül bármilyen jellegű problémája akad, és szeretne velem róla beszélni, természetesen megadom rá neki a lehetőséget, ha éppen arra van szüksége. De csakis úgy teszem meg, hogy a többiek is hallják. Mindenkit egyaránt megillet, hogy ő legyen az első, abban az adott pillanatban.

– Hálásak neked, vagy akad, hogy elfelejtik azt mondani: köszönöm?

– Úgy gondolom, hogy amikor meglátom ragyogni a gyerekek szemében a fényt, az örömöt, a csillogást, azzal már megháláltak mindent. És ami igazán fontos: sosem vártam köszönetet! Persze akadnak, akik hálálkodnak, vagy épp ajándékokat hoznak, ami nagyon kedves tőlük, de nem győzöm nekik hangsúlyozni, hogy nekem egy feladatom van: segíteni valóra váltani az álmaikat. Ha olimpikon szeretne lenni, segítek neki. De az nem elég, ha csak én hiszek benne. Neki is hinnie kell magában.

– A szüleid mindig melletted álltak ezen a rögös úton? Támogattak, hittek benned?

– Mondhatjuk azt is, hogy ha nem az én szüleim nevelnek fel, akkor valószínűleg nem is tudhatnám, hogy mit is jelent az álmomért élni. Édesapámat mindig is zavarta, hogy nem keresek pénzt a sportolással, mellette pedig sajnos nem volt időm főállásban munkát vállalni. Sokszor mondta, hogy „fiam, csak annyi pénzt keressél, hogy a saját életed tudd élni, nem kell hazaadnod, csak jusson egy kicsi magadra is…”. Egy idő után persze jött egy kis ebédrevaló innen-onnan, de sosem volt pénzem igazából. Ettől függetlenül büszkék rám, ebben biztos vagyok!

– Volt olyan pillanat, amikor a megélhetés miatt rá voltál szorulva, hogy plusz munkát vállalj?

– Soha. Ha ismerősöknek, barátoknak kellett segíteni, természetesen számíthattak rám. De sosem pénzért. Ha adtak, akkor adtak, ha nem adtak, akkor nem adtak. Nem számított. Hogy példával is éljek, és megint csak Zentai Tibor: felkért, hogy kellene neki egy kis segítség a cégnél. Ki kellett vágnunk egy-két beteg fát. Ott volt az édesapja is, Tibi is, megcsináltuk közös erővel. Utána pedig leültünk, megpihentünk. Azonnal kérdezte, hogy „na, milyen órabérért dolgoztál”? Határozott mondattal feleltem: „nem a pénzért jöttem segíteni”. Erre fel pedig kaptam egy üveg pálinkát, egy pulóvert és egy kabátot, úgyhogy szerintem jobban is jártam, mint bármennyi pénzzel. Inkább eszek háromszáz forintból naponta, mintsem hogy jótett helyébe pénzt várjak.

– És a család? Van, aki hazavár?

– Legboldogabb akkor lennék, ha már három gyermekem is lenne. Sajnos nincs kapcsolatom, de nagyon örülnék, ha lenne. Tudni kell, hogy nem vagyok egy mindennapi személyiség, és ez általában rá is nyomja a bélyegét a kapcsolataimra. Fogalmazzunk úgy, hogy jobban szeretek hallgatni, ugyanis a csendben válaszok rejlenek. A kapcsolat ugyebár pedig a beszélgetésekről szól, és abban nem vagyok túl jó. Lassan elérek a 32. születésnapomhoz, a testem igaz, még fiatal, de a lelkem már nagyon öreg. Nemrégiben volt szerencsém megismerni egy hölgyet. Megragadott, ahogy ragyogott. Szeretnék még részese lenni ennek a ragyogásnak. Csodálatos volt, ahogy sugárzott... Nem nagyon láttam még ilyet… Hogy valaki ennyire tudjon ragyogni...

– Volt egy kijelentésed, miszerint ha nem a szüleid nevelnek fel, akkor valószínűleg nem is tudhatnád, hogy mit is jelent az álmodért élni. Elárulod nekem, hogy mi az álmod?

– Olimpikonokat akarok nevelni.

„Úgy játszottál, ahogy bajnokhoz illik. Nem adtad fel, és a bajnokok emelt fővel járnak. Amit elértél, az sokkal többet ér, mint a győzelmek száma, és tökmindegy mi áll a holnapi sportújság címlapján. Elértél valamit, amiért sokan egész életükben hiába törik magukat. Amit elértél, az egy páratlan diadal, önmagad fölött” – egy újabb aprócska részlet, útravalóul.