Mintha börtönből szabadult volna

  • egyéb
  • 2015.03.23
  • 05:30
A Pro Urbe-díjjal kitüntetett vívószakember, Tiszttartó Tibor mesélt versenyzői és edzői pályafutásáról, megpróbáltatásoktól sem mentes, kalandos életútjáról, hitvallásáról.

A 74. születésnapját idén ünneplő Tiszttartó Tibor március 15-én a közösség javára kifejtett eredményes tevékenység elismeréséül „Veszprém Városért – Pro Urbe” érdemérmet vehetett át Porga Gyula polgármestertől.

„Először légy ember, aztán majd lehet belőled sportoló is”

– Egy barátommal gyerekkorunkban szinte minden sportot kipróbáltunk, még ökölvívónak is beálltunk, végül aztán a vívás mellett kötöttünk ki. Más volt akkoriban ez a sport, mint napjainkban: az első két évben csak lábmunkát végeztünk, tőrt pedig botokból és cipőpasztás dobozból eszkábáltunk magunknak – emlékezett vissza a Veszprémi Lombiknál (későbbi nevén Haladás Petőfi SC-nél) töltött évekre Tiszttartó Tibor.

– Edzőm, Bors Ágoston szerettette meg velem ezt a sportágat, aki katonatisztként végigharcolta a két világháborút. Guszti bácsi roppant fegyelmezett, nagyon szigorú, szűkszavú ember volt. „Fiam, először légy ember, aztán majd lehet belőled sportoló is” – ez volt az ars poeticája, amit én is magam is vallok, s később ezt véstem én is a tanítványaim fejébe. Nagyszerű közösség alakult ki az egyesületnél, ahol a legkisebbektől az egyetemistákig több korosztály képviselői is sportoltak. Gyerekként figyelmesen hallgattuk a „nagyokat”, akik intelligens emberek lévén regényekről, szépirodalomról beszélgettek, aztán futottunk is a könyvtárba, hogy mi is hozzá tudjunk szólni a témához – folytatta.

Tiszttartó Tibor a Pro Urbe-díj átadásán

Érettségi után az orvosi egyetemre szeretett volna menni. Egy évet műtős segédként is dolgozott a veszprémi kórházban, végül azonban másképp íródott az élettörténete. – A testnevelési főiskolán indították a vívó szakedzői mesterszakot. Rábeszéltek a sportkörben, hogy jelentkezzem, mondván, Guszti bácsi már öreg, s én lehetnék az utódja. Végül szerencsét próbáltam, s meg is szereztem a képesítést. Világhírű mesterektől tanulhattam. Nem bántam meg a döntésem, hiszen érdekes életem lett ennek a hivatásnak köszönhetően – vallotta be.

Ötvenévesen még nemzetközi tornát nyert

1964 nyarán vette át a veszprémi vívó szakosztály vezetését Bors Ágostontól. A tőr és a kardvívás mellett a párbajtőrt is meghonosította a megyeszékhelyén, ahol egyre több fiatalt integrált a sportág vérkeringésébe. Az edzősködéssel párhuzamosan versenyzett is, országos vidéki bajnoki címet szerzett tőrben. S arra is büszke, hogy három fegyvernemben volt első osztályú versenyző, ami még akkoriban, a vívás honi fénykorában is ritkaságnak számított.

– Ezekben az időkben a magyar vívás a világ élvonalába tartozott. Nagy büszkeség volt az is, hogy a második vonalhoz tartozhattam. Kárpáti Rudolfot, Gerevich Aladárt nagyon nehéz volt megverni. Egyszer-egyszer elkaptuk őket, de ez nem volt jellemző. Őket Párizsba, Londonba és Rómába küldték, mi pedig Moszkvába, Varsóba és Bukarestbe jártunk versenyezni. Az elvárás persze felénk is ugyanaz volt: mindenhol nyernünk kellett. Ötvenéves koromban még nemzetközi tornát nyertem Németországban, persze akkor már csak szórakozásból vívtam. Aztán ahogy öregedtem, megkopott a gyorsaságom, s már több mérgelődést, mint élvezetet okozott a versenyzés, ezért felhagytam vele.

Tanítómestere, s jómaga által is megkövetelt fegyelemre visszatérve megjegyezte: a vívás veszélyes sportág, ahol nincs helye az idétlenkedésnek, mert nagyon könnyen megeshet a baj. Szemünk pedig csak kettő van... Büszke rá, hogy a pást mellett töltött hosszú évtizedek során egyetlen tanítványával sem történt baleset. Mint mondta, diákjainak kötelező volt figyelmesnek, rendszeretőnek és szorgalmasnak lenni. Az sem zavarta, hogy módszereire rásütötték a „poroszos” jelzőt, hiszen növendékei szigorúsága ellenére is szerették.

Ellenszélben is kiemelkedő sikerek

A Bakony-Vegyész Torna Klub sportvezetőjeként rengeteg kihívással kellett megküzdenie. Vidéki klubként folyamatosan hátrányt szenvedtek a nagy múltú fővárosi alakulatokkal szemben, a bakonyi megyeszékhelyen pedig a pártvezetés szemében voltak szálkák.

Elmesélte: egyik évben junior válogatóversenynek nevezték ki a Budapest-bajnokságot, ahol kiválóan szerepeltek a veszprémiek, három lány is jogot szerzett a Buenos Aires-i vb-n való indulásra. Ez azonban annyira zavarta a fővárosiakat, hogy azt mondták, anyagi okok miatt nem utaznak Argentínába. A veszprémi szakember hónapokkal később megdöbbenve hallgatta a csapat eredményeit a rádióban. A válogatott ugyanis mégiscsak kiutazott, csak éppen a bakonyi lányokat „felejtették” otthon.

– Vidéki klubként folyamatosan hátrányban voltunk, de így is megrángattuk az oroszlán bajszát, hiszen időnként sikerült megvernünk a pestieket. Kiemelkedő sikerként éltük meg a két bajnoki címünket. Női tőrcsapatunk tizenhat és tizenhét évesen is megnyerte a húszévesek számára kiírt junior bajnokságot. Nagyszerűen szerepeltünk, mígnem néhány elvtárs azt mondta, hogy nem kell ide a vívás, futballra kell a pénz, és 1985-ben megszüntettek minket – emlékezett a fájdalmas momentumra.

Hozzátette: ugyan ma is van vívás a Veszprémi Egyetemi SC-nél, Imreh László szakvezető lehetőségei azonban nagyon behatároltak. – Ő egy nagyon tehetséges, szorgalmas ember, aki megpróbálja életben tartani a szellemet és a sportágat is. Drukkolok neki – húzta alá.

A londoni olimpiai bajnok edzőjét is edzette

Tiszttartó Tibor tagja volt a Magyar Vívó Szövetség edzőbizottságának, s válogatott keretedzőként is dolgozott. Több mint húsz tanítványa szerzett bajnoki címet, közülük többen edzőként is letették névjegyüket. Sok elismert kiválóság mellett a háromszoros olimpiai bronzérmes (1976, 1980, 1988) és 1987-es világbajnok női tőrválogatott tagja, Kovács Edit is tőle tanulta az alapokat.

Akárcsak Tiszttartó unokahúga, Király-Pico Hajnalka, akinek rendkívül eredményes pályafutása szintén a királynék városából indult. A csapatban hétszeres világbajnok, olimpiai bronzérmes (2004) párbajtőröző 2002-ig magyar, később pedig francia színekben lépett pástra.

Sőt, a jelenkori vívásához is van kötődése, hiszen az a Somlai Béla is a tanítványa volt, aki a londoni olimpián aranyérmet szerző kardvívó, Szilágyi Áron edzője.

Akiket a haláltól mentett meg

A fentebb említett okok miatt itthon kegyvesztetté vált, így külföldön vállalt munkát. Első állomáshelye Mexikó volt, melynek válogatottja a magyar szakember irányítása alatt – 1977 és 1980 között – a térség második legjobbja lett (egyedül a kubaiakat nem tudták megverni).

Éppen az iraki-iráni háború idején vállalt munkát Irakban. – Óriási szakmai élményt jelentett ez a feladat. Úgy dolgoztak a versenyzőim, mint a kisangyalok, ugyanis aki a válogatottban szerepelt, annak nem kellett mennie a frontra. Aki kiesett, másnap elvitték, ami egyenlő volt a halállal. Előfordult, hogy az egyik felnőtt, komoly, határozott férfi napokig sírt, mert harmadik lett egy versenyen. Szerencsére végül sikerült megmentenem. Egy alkalommal hoztak két 210 cm magas gyereket, hogy őket is óvjam meg a háborútól. Vívni ugyan nem tudtak, de megsajnáltam őket, így bekerültek az együttesbe. Később pedig remek vívók lettek! – elevenítette fel a nem mindennapi történetet.

Szaúd-Arábia újabb nagy szakmai sikert tartogatott számára. – Ottlétem alatt rengeteget fejlődtek a sportolóim. Előbb az Arab-bajnokságot nyerték még, majd elutazhattunk a dzsakartai Ázsia-bajnokságra. A rendkívül erős mezőnyben aztán abszolút esélytelenként arany-, és bronzérmet, valamint ötödik helyezést szereztünk férfi párbajtőrben. Az eredményen túl azért is megdicsértek, mert nagyon szépen vívtak a fiúk. A távozásomkor sírtak a tanítványaim – anekdotázott tovább Tiszttartó, aki később Németországban is tevékenykedett egy amatőr klubnál. Hozzátette: az esztétikumra mindig adott vívásban.

Elismerés és elégtétel

Testnevelő tanérként dolgozott Veszprémben, Szentkirályszabadján és Nemesvámoson is. – Nagyon szerettem tanítani. Minden testnevelésórát megtartottam, s mindegyik fel is volt építve. Nálam nem fordult elő olyan, hogy bedobtam egy labdát, mondván, hogy játsszatok. Vallom: nincs reménytelen gyerek, csak rossz szülő. Gyönyörű feladat a diákokat motiválni, s kihozni a legjobbjukat – mondta teljes meggyőződéssel.

A nemzeti ünnep alkalmával átvett Pro Urbe-díj nemcsak elismerést, elégtételt is jelent az idős sportember számára, aki meghatódva beszélt a kitüntetésről. – Egy nagyszerű klubot irányítottam, melynek tagjai barátok voltak, mindenki szeretett mindenkit. Aztán amikor megszüntették, az ismerősök elfordultak tőlem, mert nem volt célszerű a pártvezetés által bélistásnak tartott emberrel barátkozni. Bántott, hogy a város hosszú időn keresztül nem szeretett. Amikor elmentem az ünnepségre, úgy éreztem magam, mint a gyilkos, aki harminc év után kiszabadul a börtönből. Igaz, már nem ismer senkit, de megszabadult attól az érzéstől, hogy nem szívelik. Azt éreztem, hogy mégiscsak szeretnek, hiszen kaptam egy szép kis kitüntetést. Nem tagadom: azóta jobban érzem magam. Nagyon jól esett, hiszen mindig veszpréminek éreztem magam Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a díjat Porga Gyulától vehettem át. Kimondottan kedvelem őt, hiszen egy intelligens, értelmes fiatalember. Drukkolok ennek a városnak!