A futsal Eb margójára

  • Madarász János
  • 2016.02.15
  • 15:13
Madarász János blogjában értékelte a magyar válogatott Eb-n nyújtott teljesítményét és elmélkedett a sportág általános honi helyzetéről.

Mi, a futsal szerelmesei már nagyon vártuk, hogy elkezdődjön az Európa-bajnokság. Főleg annak tudatában, hogy ismét rész vehetett rajta válogatottunk, egy csoportban a spanyolokkal és az ukránokkal. Akik tisztában vannak a futsal erőviszonyaival, azok tudták, hogy nagyon nehéz mérkőzések várnak ránk. A spanyolok mindig az esélyesek közé tartoznak, akik megnyerhetnek egy ilyen tornát. Az ukránok sem rosszak, de azért eggyel gyengébb játékerőt képviselnek a hispánoknál. Én is azok közé tartoztam, akik azt mondták, nem valószínű, hogy ebből a csoportból továbbjutunk. Persze azért a szívem reménykedett, hogy az ukránokat valahogy sikerül megvernünk. Az elmúlt időszakban válogatottunk sok mindenben előrelépett, de nem annyit, hogy az ilyen alakulatok ellen felvegyük a versenyt.

Vagyis helytálltunk, de egy picit vissza kell kanyarodnom 2005-re. 2005-ben, amikor még játszottam ezt a játékot, nekünk is sikerült kijutnunk az Eb-re, ahol a következő ellenfelek vártak ránk: Spanyolország, Olaszország és Portugália. Hát mindenek voltunk ebben a csoportban, csak esélyek nem. Nem is sikerült nyernünk mérkőzést, viszont a jóval kisebb tudást igyekeztünk a pályán feledtetni és minél nagyobb erőbedobásra késztetni az ellenfeleket. Ami nem is sikerült annyira rosszul, hiszen a spanyolok ellen 4-2-es vereséget szenvedtünk, az olaszoktól 5-0-ra, a portugáloktól pedig 4-3-ra kaptunk ki. Ezek után úgy jöttünk haza, hogy helytálltunk.

A következő ilyen eseményre nekünk öt évet kellett várni, s mivel Magyarország volt a házigazda, automatikusan részt vehettünk rajta. 2010-ben Azerbajdzsán és Csehország kapott még besorolást a csoportunkba. Nagy reményekkel vágtunk neki a viadalnak, de ismét csalódnunk kellett, hiszen az azeriektől 3-1-re kikaptunk, majd jött a rémálom mérkőzés a csehek ellen, ahol már négy góllal is sikerült vezetnünk, de a végén itt is elbuktunk. Nagyon csalódottak és szomorúak voltunk, de azt mondtuk, hogy azért helytálltunk.

Megint öt évet kellett várni arra, hogy sikerüljön kijutnunk egy világeseményre és újra elkezdtünk reménykedni. Bár ahogy kijutottunk, az sem volt mindennapi. Ugye emlékeztek a románok elleni utolsó másodperces gólra!? Na, ezek után jött az újabb reménykedés, hogy na, talán most sikerül. Nem sikerült. Viszont ismét elmondhattuk, hogy helytálltunk.

Tíz év alatt háromszor voltunk Eb-résztvevők és tíz év leforgása alatt megrekedtünk a helytállásnál. Tíz év alatt elmondhatjuk, hogy önmagunkhoz képest sokat fejlődtünk sportágunkban, de az elithez ugyanannyira vagyunk távol, mint 2005-ben. Engem személy szerint ez nagyon elszomorít, mert ennél többre is képesek lehetnénk, de sajnos sok mindennek változnia kellene ahhoz, hogy ne azt mondjuk, hogy helytálltunk, hanem azt, hogy végre megcsináltuk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen körülmények vannak a sportágunkban, ezen belül a klubokban. Tehát nem nagy meglepetés, hogy nekünk a „helytálltunk” elég. Valahogy én ebbe nem szeretnék belenyugodni, mert tudom, hogy lehetne ez másképp is.

Visszakanyarodom a válogatottunk játékához. Kezdem azzal, hogy amilyen egység van a játékosok között, az bámulatos, s a pontrúgásaink is elég magas színvonalúak már. Ezzel viszont a dicséretemet el is lőttem.

Gondolom, ezek után lesznek majd fanyalgók, hogy „Olvastad Madi blogját? Már megint okoskodik, biztos az irigység beszél belőle.” De aki igazán ismer, az úgy is tudja, mit hogyan gondolok. Szóval jöjjön a kritika a dicséret után. Engem személy szerint nagyon zavart válogatottunk vérszegény labdakihozatala. Ha egyáltalán volt ilyen!? Az állandóan feldobált, felívelt labdák. Ha Zolinak (Dróth) sikerült levennie a labdát, akkor talán lehetett valami az ellenfél kapuja előtt, ha nem, akkor már jöhetett is a rivális. Ezen a szinten szerintem ez megengedhetetlen! Ja, hogy az ilyen csapatok ellen nehéz kihozni a labdát? Mert ugye volt olyan, aki ilyet mondott. Igen, tényleg az, de szerintem ezt mindenki tudja a másikról, és mégis megoldják. Nehezen és olykor nem is sikerül, de nem adják fel ezt a játékhelyzetet, csak azért mert nehéz. Tény, ehhez az kell, hogy játékosaink pontosan passzoljanak, s jól mozogjanak hozzá. Igen, ehhez kellenek bizonyos képességek, amelyekkel ezek a dolgok megvalósíthatóak.

A következő kritikám a dinamikai hiányosságokra vonatkozik. Sokszor olyan érzésem volt a tv előtt, hogy a játékosaink többsége birodalmi lépegető az ellenfélhez képest. Dinamika nélkül egyszerűen sanszunk sincs, hogy ne csak helytálljunk, hanem végre nyerjünk is.

Azt kell, hogy mondjam, aki a futsalunkért dolgozik vagy dolgozott ebben a tíz évben (beleértve engem is), annak felelősséget kell vállalnia azért, hogy tíz év alatt nem történt semmiféle változás köztünk és az elit között. Mikor lesz már végre igazán nagy változás hazánkban ezen a téren? Mikor jövünk már rá végre, hogy sokszor csak magunknak tetszelgünk? Mikor akarunk már megváltozni? Mikor szeretnénk a „helytálltunk”-at átírni arra, hogy megcsináltuk? Mikor jövünk már rá, hogy saját magunkat csapjuk be egy csomó mindenben? Mikor vetünk már véget annak, hogy azok, akik nagypályáznak, ne futsalozhassanak? Mikor leszünk már igazán bátrak ahhoz, hogy még jobbak legyünk? Na, ennyit a kritikáimról.

Két embert viszont szeretnék kiemelni a csapatunkból, mert ők megütötték azt a szintet, amit ez a szint megkíván. Ők nem mások, mint Dróth Zoli és Tóth Gyuszi. Remélem, amikor újra kijutunk egy ilyen rendezvényre, akkor már nem csak helytállunk. A többi csapat azt hozta, amit elvárható tőlük. Bár én azt mondtam az első forduló után, hogy szerintem az olaszok vagy az oroszok nyerik meg a tornát. Hát nem jött be, mert a spanyolok – ahogy várni lehetett – mérkőzésről mérkőzésre jobban teljesítettek és magabiztos teljesítménnyel emelhették magasba a trófeát. Gratulálok nekik!

Továbbra is hajrá magyar futsal, hajrá Veszprém!

Madarász János